A gépemet rendezgettem, amikor is megtaláltam egy eldugott hátsó mappában az összes korábbi bejegyzésemet, melyeket anno a nolblogra írtam. Gondoltam leporolom kicsit, elkezdtem olvasgatni, közben kedvet kaptam egy újabb poszthoz, főleg mikor láttam, hogy a kedves régi kollegák közül még sokan aktívan vezetik blogjukat.

Remélem jól vagytok. Néha szoktalak titeket olvasgatni, bekapcsolódni. Látom mindenkinek szép külseje lett, bocsássátok meg nekem natúr hátteremet, régen úgyis küzdeni kellett a „tölcséres virággal”, a fekete háttérrel és fehér betűkkel. Ettől most eltekintek. J 

Változás van. Ha röviden akarom kifejezni magam, akkor ennyit tudok mondani. Ha kicsit hosszabban cikkeznék, és megosztanám a fontosabb történéseket, akkor az alábbiakról írnék.

A válság kellős közepén, amikor mindenki igyekszik kivárni, akkor Calliope úgy döntött, hogy itt az ideje munkahelyet váltani. A felmondás rettenetes volt. Sokáig féltem, de amikor aláírtam az új szerződésemet, majd beadtam a válóperes papírt, már nem volt visszaút. Jött is rögtön életem első és remélhetőleg utolsó pánikrohama, szerencsére soft verzióban, na nem kívánom senkinek. Amikor nem kapsz levegőt, érezhetően szorul a torkod, rettenetes sebességgel dobog a szíved, izzadsz, menekülhetnéked van, és tudod, ha nem fogod meg most azonnal, akkor lesz még rosszabb is, a szédülés még csak a kezdet. Mikor elmúlt, arra gondoltam, hogy ezen is túl vagyok, ezt még úgysem tapasztaltam. Ez jól jellemzi mennyire nehéz döntés volt a váltás, vagy mondjuk inkább úgy, hogy mennyire megnehezítettem magamnak. A vadonatúj kiskosztümömben besétáltam egy új világba, ahol sok siker és elismerés vár rám, ahol visszakapom a motivációmat és a lelkesedésemet, és rengeteg új emberrel ismerkedem meg, mert ezekre vágyom és így képzelem.

Batkával immár jó másfél éve vagyunk együtt. Sok a móka-kacagás, meg persze a küzdelem is. Néha húzd meg, ereszd meg játék megy, máskor meg meglepetésként megveszi nekem az íróasztalt, amit kinéztünk, mert új lakótársat kaptam, és átköltöztem a rangidős szobába, ott pedig nem volt asztal. Vagy ajándékképp kicseréli az összes létező számítógép-alkatrészt, mert az nem lehet, hogy ilyen lassú és elavult a gépem. Krízishelyzetben pókot írt, illetve befőttet nyit. Kaptam tőle egy sárga, nagyméretű gumikacsát (kicsit nagyobb, mint egy élő kacsa), amely funkcióját tekintve persely, és a seggén lehet beledobni az érméket. Gyűjtjük is gőzerővel az új fém kétszázasokat, Karácsonyra abból vesszük meg első közös fánkat és a díszeket rá. Ez már közelít a giccshez, de tényleg ez van. Együtt járunk futni, szándék szerint heti kétszer, van mikor sikerül, van mikor nem. Gyorsütemben le is fogytam vagy három kilót. Igen, a sport egyre inkább életem része, akárcsak Batka és a közös programok garmadája. Munkakezdés előtt lementünk a Balatonhoz, Csopak, Tihany, Lelle, völgyhíd. Nagyon szép volt. Ha minden jól megy, jövő januárban két hétre elutazunk a tengerentúlra, na nem nászútra, de ezt még nem merem hangoztatni, ehhez még szükség van megfelelő bolygóegyüttállásra is. Örülnék neki nagyon.

Egy hete meglátogattam imádott nagypapámat a kórházban. Műtétre várt, vér kellene, de ritka a vércsoport, alig jön össze a szükséges mennyiség. Egy emberé egyezett a családban az övével, az enyém. Mentem, levették, még most sem vagyok száz százalékos, de most már legalább szédülés nélkül feljövök a negyedik emeletre. Négy évig nem mentem hozzá. Vitánk volt és azt találta mondani, hogy nem akar látni többé. Tartottam magam a kéréséhez, de amikor kiderült, hogy gyomorrák, nem engedte a lelkiismeretem, hogy ne menjek. Tudom, önző vagyok. Akkor még nem volt kórházban, de már készülődött, akkor még nem tudtuk, hogy rosszindulatú a daganat. Ahogy ültem az ágya szélén, fogtam a kezét miközben szuszogott, arra gondoltam, hogy te jó ég, mennyi mindent köszönhetek én ennek az embernek, aki gyerekkoromban érzésem szerint az egyetlen volt a családban, ki szeretett engem, tiszta szívből, ahogy egy kisgyereket kell. Hozott nekem nagy, drága babát, de én kiskutyát akartam, hát hozott azt is. Akihez minden hétvégén mentem, mikor vittek vissza a bentlakásos iskolába, és mennyire csalódott voltam, amikor véletlenül nem tudtunk találkozni a szokott időben vasárnap az általános iskola nyolc éve alatt. Sokszor kint volt a mezőn, legeltette a birkákat, és onnan tudtuk, hogy nem egy másik juhász az, hanem az én nagypapám, hogy feltette a kalapját a kampós botra pörgetni. Mindig volt a gúnya alatt cukorka vagy csoki, mindig kérdezte hogy vagyok, mi történt velem, hogy megy a tanulás. Sokszor mondta, hogy büszke rám, hogy hiába vagyunk négyen, engem tekint egyetlen unokájának, mert az ő fajtája vagyok, kemény és kitartó, igen, így mondta. Még most is ezt mondta, miközben a kék szemeit néztem és folytak a könnyeim. A műtétre szükség volt, éhen halt volna nélküle. A gyomra nagy részét el kellett sajnos távolítani, a nagyobb probléma azonban az áttét a nyirokcsomókon. Legfeljebb fél éve van még, a kemoterápiát érzésem szerint nem fogja vállalni, mert ha menni kell, akkor az legyen gyors és fájdalommentes. Hétvégén megint utazok hozzá, úgy döntöttem elmondom neki, mennyit jelentett nekem gyerekként a szeretete, mennyire hálás vagyok neki a sok jóért, amit adott nekem. 

A halált felfogni most sem tudom, elfogadni talán egyre jobban. Az utóbbi egy hónapban négy baba született a közvetlen környezetemben. Egy baba az unokatestvéremé, egy a barátnőmé, a harmadik Mókus unokája, aki történetesen 2009.09.09-én gondolta úgy, hogy megérkezik erre a világra, a negyedik baba anyukája pedig Batka testvére. November végén másik unokatestvérem szül, az ő csemetéjével együtt tehát öt kisember ad okot az örömre. Szeretem hinni, ha elmegyünk, egyszer talán visszatérünk ide, talán ismerjük majd egymást megint, talán emlékezni is fogunk. Ennek tudatában sokkal könnyebb volt elengedni szeretett nagypapám kezét a kórházi ágyon.

Azt hiszem a legfontosabb dolog a fentieken túl, hogy felnőttem. Hogy ez mikor történt, azt percre pontosan nem tudom megmondani, de talán a felelősségvállalás és hárítás mezsgyéjén, de lehet, hogy a megbocsátás és elfogadás kínja és felszabadulása között. Már nem az a kislány vagyok, aki horoszkópot keresett a HVG-ben, panaszkodni akkor lenne okom, ha egyedül lennék család, barátok, szeretet nélkül és a kutyám is utálna sétálni. Kutyám még nincs, szerető családom, párom és barátaim már igen.

Szóval változás van. És most már el merem fogadni. J